A csillagokról, egy embertől, az angyaloknak

- Mond Angyal! tudod mik azok a csillagok?

- Igen, azok a fényes égi pontok.

- És csak ennyit tudsz róluk? Vagy tudod azt is, hogy miért utálják őket az emberek?

-Mi?! Az emberek utálják őket? Ezeket a gyönyörűségeket? Hogyan lehet az? Miért utáljátok őket?

- Azért, amiket Te is elmondtál róluk. Mert az emberek elméjét megbolondítják... Az emberek, -így én is-  hajlamosak a csillagokat bámulni éjszakákon át. Velem előfordul, hogy kifekszem a teraszra és csak gyönyörködöm bennük. Látom ahogy szép sorjában megjelennek az égen, ahogy fényük kiteljesedik, majd elenyészik. Sokszor, mikor csak úgy bámulom őket, arra eszmélek, hogy könnyes szemmel próbálok feléjük nyúlni. De nem megy.

- De hát ez azt jelenti, hogy szereted őket! Vagy tévednék?

- Nem tévedsz Angyal.... Mikor nyúlok feléjük, akkor, és csak akkor döbbenek rá, hogy lehetetlent akarok. Hiába próbálkozom. Bár látszólag közel állok hozzájuk, valójában egy örökkévalóság választ el tőlük.... Ezért utálom őket... Mert hamis reményekkel kecsektetnek, majd kinevetnek...
 Az Angyal könnyei a földre hulltak. Majd elemelkedett és csak az embert bámulta...
- Köszönöm, hogy megosztottad velem... Már tudom, mi vár rám.
 teste elhalványodott és a magasba szállt. Túl a Földön, Túl a Mennyeken a csillagok közé...
A csillagok közt még egy utolsó könnycseppet ejtett és Ő maga is csillaggá vált....