Én  nem láttam, a szívet, mások meg nem látták az embert....

13 jó tanács kezdő íróknak, költőknek

1- Az alliterációk az alkotásokban alapvetően alkalmazhatatlanok.
2- Kerüld a kliséket, mint a pestis, mert valamennyi lerágott csont már.
3- Ne használj idegen szavakat, csak úgy, furtonfurt-srevizave!
4- Az ember soha ne általánosítson!
5- Kerüld az idézeteket, mert ahogy Ralph Waldo is megmondta: ,, Gyűlölöm az idézeteket. Azt mondd, amit mondani akarsz!"
6- Az összehasonlítások ugyan olyan rosszak, mint a klisék.
7- A közönségesség könnyen elcseszheti a mondanivalót.
8- Légy többé-kevésbé specifikus.
9- A túlzás mindig ezerszer katasztrofálisabb, mint a korrektség.
10- Egyszavas mondatok? Törölni!
11- Az analógia éppen olyan felesleges az írásban, mint a toll a kígyón.
12- A passzív szerkezet kerülendő.
13- Kinek van szüksége szónoki kérdésekre?

Hát ez fasza!

Hát ez fasza...

Hát ez fasza! Egész életemben figyeltem arra, hogy soha senki ne nézzen le azért, amit csinálok. Erre jön egy ilyen nimand és csak annyit mond: ,,Szánalmas vagy." Hát meg az anyád picsáját! Egy ilyen névtelen és tényleg lehetetlen alak csak így leszólja az életemet. Hát ez fasza!
És utána még én vagyok a gyökér, mert lazán a képébe mondtam, hogy pont leszarom a véleményét, mert még csak a nevét sem hajlandó elárulni...
Már jó ideje arra is figyelek, hogy tényleg különleges legyek, ne úgy, mint a sok pozer majom.... És ennyi. Kapom az ilyeneket hogy erőltetett amit csinálsz...
Mi van?! Erőltetett?! Már most többet szívtam életemben, mint mások 60 év alatt és ez erőltetett? Akkor inkább mondja azt, hogy ,,Bazd meg! Szar amit csinálsz!" vagy hogy ,,Nem jó." vagy valami, de ne azt hogy erőltetett!  Hát a pofám leszakad... De mindegy is. A lényeg, hogy úgy is én vagyok a jobb és az összes ilyen kis trógert megszívatom, ha nem bírnak magukkal. És akkor majd mondhatják hogy erőltetett...

A móka kedvért elárulom, hogy ez tényleg egy olyan valaki volt, akivel talán egyszer találkoztam. Írt nekem, de csak valami név nélküli /anonim/ személyiséggel, hogy jó lenne ha állítanék magamon, mert bajok lesznek... Aztán meg mikor ráírtam, hogy egy senki, betámadtak a barátai is, úgyhogy már tudom kiről van szó......

A csillagokról, egy embertől, az angyaloknak

- Mond Angyal! tudod mik azok a csillagok?

- Igen, azok a fényes égi pontok.

- És csak ennyit tudsz róluk? Vagy tudod azt is, hogy miért utálják őket az emberek?

-Mi?! Az emberek utálják őket? Ezeket a gyönyörűségeket? Hogyan lehet az? Miért utáljátok őket?

- Azért, amiket Te is elmondtál róluk. Mert az emberek elméjét megbolondítják... Az emberek, -így én is-  hajlamosak a csillagokat bámulni éjszakákon át. Velem előfordul, hogy kifekszem a teraszra és csak gyönyörködöm bennük. Látom ahogy szép sorjában megjelennek az égen, ahogy fényük kiteljesedik, majd elenyészik. Sokszor, mikor csak úgy bámulom őket, arra eszmélek, hogy könnyes szemmel próbálok feléjük nyúlni. De nem megy.

- De hát ez azt jelenti, hogy szereted őket! Vagy tévednék?

- Nem tévedsz Angyal.... Mikor nyúlok feléjük, akkor, és csak akkor döbbenek rá, hogy lehetetlent akarok. Hiába próbálkozom. Bár látszólag közel állok hozzájuk, valójában egy örökkévalóság választ el tőlük.... Ezért utálom őket... Mert hamis reményekkel kecsektetnek, majd kinevetnek...
 Az Angyal könnyei a földre hulltak. Majd elemelkedett és csak az embert bámulta...
- Köszönöm, hogy megosztottad velem... Már tudom, mi vár rám.
 teste elhalványodott és a magasba szállt. Túl a Földön, Túl a Mennyeken a csillagok közé...
A csillagok közt még egy utolsó könnycseppet ejtett és Ő maga is csillaggá vált....

A titánok útján..

Elindulunk a legvégső útra.
Hogy ki terhét onnan győztesen vissza,
Azt bisztosan még a jó Isten se tudja.
Ha így kell hát végeznem, senki se bánnya.

A harcmező üres, csak lépésre vár.
Hogy ki kezdi el a véres csatát,
Ki szúrja meg a másikat: ez a talány.
Egymásra hagynánk a harc legjavát.

Ha harc, hát legyen harc Angyalom!
Ígérem neked hogy nem lesz irgalom!

Csapjunk összzé follyon a vérem,
Hogy földi szenvedésén véget érjen!

Legyen milyénk az utolsó nagy harc,
Ha kell és szeretnéd, mond hogy nem akarsz!
Legyen tiéd a bosszú dicsősége,
Had merüljön létem végső feledésbe.

Legyen e csata nagyobb mindennél,
Soha ne gondolj arra velem mit tettél!
Életnek írmagját se hagyd bennem:
Ne keljen többet itt szenvednem.

Búcsúzz tőlem Angyal! 
De ne fájó hanggal.
Búcsúzz tőlem kérlek!
Míg magamhoz nem térek.

szurk szíven most míg lehet!
Vedd el tőlem e szörnyű életét!
Ne bántson engem soha többé érzelem,
Mert nem érdemlem meg a szerelmem... 

A szörnyeteg

Az emberek közt élek már nagyon rég óta.
Várom a válasszokat, bár ez is ősi nóta.
Mióta élek így köztetek?
Elárulnám, de megbüntetnétek.

Sokat gondolok a miértre. 
De a világon sincs olyan aki ezt megértse.
Sosem akartam többet a szeretetnél.
Ez az, mit minden ember csak ígér.
Vágytam egy gyengéd, kedves szóra,
de csak átkokat kaptam egyre, sorra.

Próbáltam beállni a sorba, de nem engedtétek.
Bár én sem engedtem volna ilyen rémséget.

Kértem, hogy értsenek meg!
Nem kértem, csak ennyit.
Szívemen tátong a nagy seb,
mert nem kaptam meg semmit...

Az emberek félik a szörnyeket.
Akkor akarom, hogy tőlem is rettegjetek!
Erre csak azt mondták:,,Szánalmas!"
Ez bízó még egy szörnynek is elég fájdalmas.

És hogy mi lett a vége ennek az egésznek?
Megszületett egy újabb kitaszított lélek.
Már nem merek kérni,
már nincs mit elérni,
már nem látom a véget az egésznek,
már a rám eső pillantások is elenyésznek...

Izé....

Íze, hát hol kezdjem...
Sírtam. Na és? Megtehetem...
Érdekelt valakit amit mondok?
Előtte nincsenek titkok...
Ránézek és egy ismerős szempár vissza tekint rám.
Ettől ismét olyan vagyok mint egy titán...

Egy igaz barát.
Hallom a hangját,
Látom az arcát,
Érzem a fájdalmát.

Ettől különb ő, mint mások.
Hogy meghallgassam, nem is kéne más ok.

De az a szempár...
Túl őszinte, hogy elrejtsek előle bármit.
Ránézek és agyam kitárja kapuit.
A sok gond, ami még rám vár,
talán nem is olyan nehéz.
Csak kell hozzá egy segítő kéz...
Talán az övé lehet azóta az első,
mióta elment tőlem "ő"...

Hát segítsük egymást
tűzön-vízen át!
Mint két testvér, mint két igaz barát...

Ez van...

Kimondom, bár nem szokásom. 
De ez most télleg így van. 
Nem kérték az áldomásom. 
Hiába harcoltam szakadatlan. 

Kurva élet! 
Ez de szégyen! 

Nem kérek már soha semmit. 
Én elbuktam. 
De hát nem is kértem csak is ennyit! 
És megkaptam. 

Szarul esik, de nagyon. 
De mondjátok már: nem leszarom?! 

Gyerünk tovább! Basszunk oda! 
Így nem jutunk el sehova! 
Folytatom meg keményebben, 
Mert nekem ezt kell tennem. 
De azért csak legyen ez utolsó szavam: 
Így jártam, mert ez van...

Na mi van?!

Sírjak vagy nevessek? 
Mondjátok meg ezt az eggyet! 
Fasza dolog mondhatom. 
El röppent a gondolatom. 
És most megint itt a miért? 
Hát ehhez már ki ért? 

Engem senki sem támogat. 
És most szító a nagy .... 
Kurvára elment a kedvem ettől. 
De örülök mert neki jobb lett ettől az egytől. 

Nahát milyen önző vagyok? 
Rá nem is gondolok. 
Dehát eddig csak azt tettem. 
De ezt mától befejeztem.

Mi képpen?

Hogyan tehetném? Mi képpen?
Lehet ezt máshogy? Másképpen?
Tegyem csak gyorsan?
Vagy csak úgy szorongatósan?

Legyen egyszerű? Vagy inkább összetett?
Keressek bárdot? Vagy inkább kötelet?
Tegyem most, vagy inkább máskor?
Itt legyen, vagy jobb lenne máshol?

Haggyak itt valamit nekik?
Vagy elárulnak mindent érzelmeik?
Megéri ezt most megtennem?
Gondoljam inkább újra az életem? 
Itt haggyam ezt a keserves világot?
Csak mert nem kaptam meg eggyetlen virágot?
Talán a sors akarja így?
Vagy valami engem elvakít?

A tehetetlen hős története

 Történetünk nem az emberek között kezdődik, hanem az istenek birodalmában, Hirothban. Hiroth a világegyetem központja, itt éltek az istenek, félistenek és nagy jövendőmondók szellemei. A Biblia ezt a helyet Kánaánként emlegeti és nem is hiába: az emberi szemnek hihetetlen, az isteninek pedig csodálatos dolgok voltak itt. A város közepén egy gigantikus szökőkút állt, ebből időnként mennyei fények és hangok törtek elő. Mellette az emberek által készített ajándékok: a trójai faló, a bábeli torony, Szemirámisz-függőkertje és a Colosseum valódi és eredeti részei, hiszen az emberek csupán silány utánzatokat készítettek az eredetiek után, hogy az istenekéhez hasonló környezetben élhessenek. Meg is kapták érte a megfelelő büntetésüket. A város peremén ott ékeskedett a gigászi Pantheon. 

 Itt laktak az istenek, ha nem az emberek közt jártak-keltek. Itt vitázott Fortuna és Sámson, Morfisz két legkisebb gyermeke is. Fortuna aranyhaja lángokban állt a dühtől, szíve kalapált, mint az ifjaké, mikor először meglátták első szerelmüket. Hófehér bőre megdermesztette volna még az isteneket is, ha túl közel merészkednek hozzá. Sámson szemei szikrát szórtak, koromfekete teste körül izzott a levegő. Hatalmas ricsajuk a félisteneket is megsüketítheti, nem is beszélve a földi halandókról! Vitájuk a Főisten fülét is bántotta, felállt hatalmas villámokból készült trónusából és hatalmasat ordított rájuk:

- Elééég!- beleremegett a Pantheon, Hiroth, de még a Föld is.

-Min vitáztok már megint?- kérdezte öblös, mély hangon a már őszhajú, de még mindig „isteni testfelépítésű“ Morfisz.

- Édesapám!- kezdte az addigra már teljesen lehiggadt Fortuna- Mi az emberek képességeit vitatjuk. Öcsém szerint az emberek nem tudnák saját kezükbe venni a sorsuk irányítását, ha magukra hagynánk őket. Szerinte káosz uralkodna az egész bolygójukon, és már nem tisztelnének minket többé.

Morfisz visszaült helyére és még az előző üvöltésénél is hangosabb nevetésbe kezdett.

- Hát csak ennyi a baj gyermekeim? Ezt már egyszer édesanyátokkal mi is megvitattuk. Akkor kipróbáltuk, mire mennének nélkülünk: Bábel-tornya lett az eredmény, de ennek már hétezer éve. Azóta senki sem volt arra kíváncsi, hogy mi lenne velük nélkülünk.

- Nem is érdekes, úgyis elvesznének! -tört ki magából Sámson, és gúnyos mosollyal nézett nővérére.

- Ugyanakkor jó lenne megtudni, mennyit is fejlődtek azok ott lenn. Ha nem sokat, mi akkor is szórakozhatunk rajtuk egy jót! -elmélkedett Morfisz.

- De Apám! Te most fogadást akarsz velünk kötni?

- Igen, Fiam! Gondolkodtam. Ha most egy kicsit másképp játszanánk, mint legutóbb, akkor egészen más eredmény születhetne.

- Mire gondolsz?

- Arra Fortuna, hogy csak egyetlen embert választunk ki, Ő lesz a mi kísérleti nyúlunk. De vajon ki legyen az?

S azzal mély gondolkodásba estek. Mindenki arcán az elmélyültség látszott. Fortuna aranyhaját simogatta gyengéd kis kezeivel, apja pedig szakállában kereste a megoldást. Csak a fiatal Sámson gyönyörködött saját teste látványában a szökőkút visszaverődő képén. De bekövetkezett az, amire senki sem számított: Sámson találta meg a megoldást.

- Apám! Legyen a kiválasztott egy kételkedő asszony gyermeke! Akkor senki sem mondhatná, hogy már eltérítettük a saját útjáról.

- Remek ötlet, Fiam! De hogyan válasszuk ki azt az asszonyt?

- Egyszerű! Mindenki jöjjön a szökőkúthoz!

S azzal az istenek csoportja megindult a cél felé. Morfisz megnyitotta a kút tükrét a világra és már meg is jelent egy középkorú nő képe. A nő így gondolkodott:

-Vajon milyen lesz a gyermekem élete ebben a szörnyű világban? Az istenek akarták így? Vagy talán ők sem léteznek?

  A kép hirtelen elhalványodott, majd eltűnt. A választás megtörtént. A születendő fiú sorsa megpecsételődött.

- Ő lesz a mi hősünk, aki majd megmutatja, mire is képesek az emberek nélkülünk! Én, Morfisz kijelentem, hogy aki a fiú életébe beleszól, az kitagadtatik!

- Apám, engedj meg egy kérdést. Mi legyen a fogadás tétje? Mert ugye, ez a lényeg. 

- Ha életben marad és jó ember lesz belőle, akkor isteni tisztelet lesz a jutalma halála után, ha viszont nem így alakulnak a dolgok, akkor a pokol tüzén fog szenvedni az örökkévalóságig!

  Azon az éjjelen a Hold teljesen más fényben ragyogott. Szokásos fényét felváltotta a tenger sötét színe, s a csillagok egyhangú, de különös képet alkottak. Az istenek néztek le akkor a Földre és várták ki választottjuk megszületését. Egy Eldim nevű városban világra jött egy fiú, az a fiú, akit kiválasztottak.

  A gyermek Rab Zsigmond néven kezdett cseperedni. Fortuna és Sámson figyelték minden lépését, de az egyezség alapján nem alakíthatták sorsát. Ők alig észlelték a következő tizenhat évet. A fiú ekkor már nem volt olyan kicsi, ereje nagy volt, lelke nemes, csak a természet bánhatott el vele rútul. Testi ereje mellé nem párosult jó megjelenés. 

  Még kisdiák volt, mikor jelentkezett egy kutató programra. A kutatás a diákok nevelését vizsgálta. Figyelték a számítógépes ismereteiket, a virtuális-valósághoz való viszonyulásukat és testi erejüket.

Ennek érdekében Eldim városát átalakították egy hatalmas intézménnyé, ahol tizenötezer diák kapott helyet, és emellett csak a diákok által üzemeltetett helyek működhettek. Az itt tanulók csak alig tarthatták a kapcsolatot a szülőkkel: csak havonta egyszer, egy-két napra mehettek haza. Több szektor volt az iskolán belül is. Ezekben ezer-ezerötszáz diák tanult, de a délutáni tevékenységek nem voltak kötöttek, bárki találkozhatott bárkivel. A tantermek jól felszereltek voltak, csúcstechnológiával rendelkeztek. A falak mindenütt zöldek vagy világos kékek voltak, mert ez megnyugtató hatást keltett. Sportolásra is mindenhol volt lehetőség, az egészséget fontosnak tartották Eldim rendelkezett még több mozival, színházzal, szórakozóhellyel és zöldövezetekkel is. A legnagyobb park a Központi-park nevet viselte. Itt sétálgattak az unatkozók, a szerelmesek és a piknikezni vágyók. Ezen a helyen tavak és felettük hidak voltak kialakítva. A szikrázó napsütésben nem volt szebb látvány a tavak kristálytiszta vizénél. Sok pár csak azért ment a parkba, hogy gyönyörködhessen ebben a fantasztikus látványban. A naplementében pedig látni lehetett azt az egyetlen dolgot, amelynek semmi más feladata sem volt: a szökőkút táncoló figuráit, melyek harangjátéka szinte már isteni volt. 

  Az iskola diákjai közé szinte minden országból érkeztek szerencsés kiválasztottak, hiszen, egy ilyen szintű kutatás senkit sem hagy hidegen. Akadtak milliomos csemeték, miniszterek gyermekei, professzorok sarjai és a semmiből feltörekvő egyéniségek is. Közéjük tartozott Zsigmond. 

  Mikor az első tanév megkezdődött, már akkor érezte, hogy nagy változások jönnek majd az életében. Ezek a változások sokáig várattak magukra. Az első két évben tulajdonképpen nem csinált semmi érdekeset, ismerkedett, barátokat szerzett, de legfőképpen próbált láthatatlan lenni a lányok számára. Ismerősei közül már jó néhánynak volt barátja, vagy barátnője, csak ő ragaszkodott ahhoz, hogy pár nélkül maradjon. Alapjában véve egy vicces figurának látszott, ezért is kerülhetett jó viszonyba Zalai Lajossal, aki később a legjobb barátja lett. Lajos egy jó kiállású, izmos és erős testalkatú fiúcska volt. Természetesen emellett magabiztossága is kellett ahhoz, hogy az iskola legnépszerűbb diákjai közé tartozzon. Bár Zsigmond legjobb barátja volt, ha vele jelent meg, őt még akkor is csak kevesen vették észre, amit furamód egyikük sem bánt. S bár viszonyuk tényleg felhőtlen volt, mégis egyikük titkolózott a másik előtt- és nem Lajos volt az. Neki nem volt mit titkolnia. Mint a barátnőjével, úgy Zsigmonddal is megosztotta minden titkát.

  Mikor a harmadik tanév elején egy másik barátjukhoz érkeztek, furcsa dolog történt. Zsigmond megállt az ajtóban, és csak akkor volt hajlandó elmozdulni onnan, mikor Temesi Tibor szó szerint berántotta a helységbe. Tibi egy igazán laza alak volt, nem törődött az emberek véleményével, élte a saját életét és boldog is volt tőle. Mivel Zsigi (mert így becézték Zsigmondot) még mindig nem mondott semmit, Temesi kezdte a beszélgetést:

- És fiúk, hogy telt a nyár? Történt valami izgalmas?

- Nem, semmi jó, elég unalmas volt az egész.- Válaszolta Lajos magabiztosan, de unott hangon.

- Na és veled, Zsigi?

Ő még csak akkor eszmélt fel, és nem tudta miből, maradt ki.

- Tessék?- kérdezte elcsukló hangon- Mi volt a kérdés?

- T-Ö-R-T-É-N-T V-E-L-E-D V-A-LA-M-I I-Z-G-A-L-M-A-S A NY-Á-R-O-N?- viccelődött Tibi.

-Nem, csak a szokásos, tudod, festettem a szobámat, átrendeztem a házat és eltereltem a folyót. Mármint az első nap. A többi nálam is unalmas volt.

A válasz közben azonban nem nézett barátaira, szemével a tömegben keresett valakit. Nem tudta, ki az, csak azt tudta, hogy az egyik legcsodálatosabb valaki, akit eddigi életében látott. Mikor abbahagyta a keresést, Tibihez fordult, aki épp barátnőjével volt elfoglalva. Mikor aztán felszabadult a szája, Zsigmond kapott az alkalmon és kérdezett:

- Láttad az előbb ott a sarokban azt a barna hajú lányt?

- Igen.

- És ismered is?

- Igen- válaszolt kicsit töprengve Tibor- ismerem egy kicsit. Ő a húgom.

Zsigmond hallott már Tibi húgáról tudta, hogy létezik, csak azt nem tudta, hogy egy ilyen elbűvölő teremtésről van szó.

- Bemutassalak?

- Micsoda?- ébredt fel újra Zsigi, de akkor már késő volt. Ott állt előtte a gyönyörű barnahajú lány. Zsigi a lány smaragdzöld szemébe nézett, nagy levegőt vett, mintha csak a víz alá készülne merülni, és bemutatkozott:

- Szia, Rab Zsigmond vagyok, a bátyád osztálytársa, szólíts csak Zsiginek.

- Hello! Enikő vagyok, és te többet tudsz rólam, mint én rólad- s azzal el is ment. Zsigi abban a pillanatban leült, vagy inkább összecsuklott. Fejében hallotta a lány velőtrázó hangját, úgy érezte, mintha valaki egyszerre akarna tőrt döfni a szívébe és lelkét simogatni. Nem tudta, hogy mi volt olyan elragadó Enikőben, de érezte, hogy oda kell majd figyelnie, hogy mikor mit mond róla. Gondolataiban egyre csak az járt, hogy megkeresi és elmondja, hogy ez szerelem volt első látásra, de kezdeti lelkesedése hamar alább fagyott, hiszen mért pont ő lenne a kishölgy lovagja? Különben is, mit gondolna, ha így lerohanná? Zsigmond szívét elöntötte a kétely.

  Másnap megtörtént az új diákok beosztása a szektorokba. Enikőt testvére miatt ugyanabba a szektorba helyezték. Ez érthető volt, hiszen nincs túl sok testvérpár az intézményben, és kutatási szempontból ez igen fontos tényező lehet. Rajta kívül még nagyjából kétszáz diák került abba a szektorba, de Zsigi csak őt bámulta, amit Tibi is észre is vett.

- Mi van Zsigi? Megfagytál?

- Tessék? Ja, nem, csak gondolkodtam. Vajon hány elsős lehet itt? 

- Kilencszáznyolcvanhét.

- Tényleg?

- Honnan tudjam? Úgy nézek ki, mint egy kislexikon?

- Hát, eléggé szögletes a fejed, és most ahogy mondod, a tested is kezd hasonlítani rá.

Mindketten nevettek, de Zsigi akkor is csak egy dologra gondolt: Enikőre. A szokásos ünnepség végeztével mindenki megkapta az éves órarendjét. Mikor átolvasták, csak akkor érezték, hogy valami változás történt a nyár során. Az iskolaigazgató helyét átvette a kutatásért felelős csoport igazgatója. Teljesen más bontásokban voltak órák, egy csoportba kerültek a kicsik és a nagyok. Ennek az elsősökön kívül senki sem örült. Illetve mégis csak volt valaki: Zsigi. Tudta, hogy egy csoportba fog kerülni Enikővel. S igaza is lett. Az első tanítási nap eseményei le is zajlottak.

  Eközben Hirothban is zajlott tovább az élet, mindenki ott tehetetlenkedett a szökőkút körül, ők már tudták, hogy nem sokára beindulnak az események. Az ő életükben az a pár évtized, amit semmittevéssel töltöttek, nem jelentett többet, mint néhány hét. Morfisz és gyermekei is ott ültek és látták a Földön lezajló történéseket. Sámson már ideges is volt, nem tudta, mikor lesz végre alkalma egy kis csalásra. Mivel apja utasítása szerint nem avatkozhatott a fiú életébe, más módszert kellett találnia. Ő ezt a módszert meg is találta. Nem avatkozhatott a fiú életébe közvetlenül, de mások életét befolyásolhatta a rá kiszabott területen. Már csak a megfelelő személyt várta, akit teljesen irányítása alá tud vonni. Ez a személy még nem jelent meg Zsigi életében. 

  A feszült várakozás ideje alatt a Földön eltelt pár nap, ez alatt mindenki megismerkedett az új tanulókkal. Enikő is barátságot kötött egy másik lánnyal, Holló Boglárkával. Hasonló teremtések voltak mindketten: mindig vidámság áradt belőlük és sosem voltak szomorúak. Bogi alacsony, de csinos, sötét hajú lányka volt. Esze is a helyén volt, hiszen az elsősök közül ő rendelkezett a legjobb teszt eredményekkel is. Nem kellett sok idő, hogy mindenki megbarátkozzon a másikkal, így Zsigmond és Bogi is barátok lettek.

  Pár nap múlva megérkezett az első parancs az új igazgatótól.

- Mindenki kapni fog egy tanulótársat, akivel együtt fog részt venni a tanórákon, szállásaik közvetlenül egymás szomszédságában lesznek- mondta egy förtelmesen rikácsoló hang a kihangosítón keresztül.

Zsigi agyán végigfutott a gondolat, talán most sikerülhet közelebb kerülnie Enikőhöz, ha ő lesz a legelső jelentkező, akkor biztosan őt fogja választani.

- A választás nem nyílt, gép fog titeket összesorsolni, minden a jó szerencsén múlik- folytatta a hang, és ezzel össze is törte Zsigi álmait.

  A szerencse szó Hirothban egyet jelentett Fortuna nevével, mivel ő volt a szerencse istennője. S mivel Fortuna rájött, hogy öccse befolyásolni akarja a dolgokat, úgy gondolta, hogy egy kicsit neki is szabad segítenie a kiválasztott életét. Ő már tudta, hogy ki lesz Zsigi társa.

  A válogatás megkezdődött és zökkenőmentesen zajlott szinte a végéig. Mikor azonban az utolsó nevek kerültek kisorsolásra, már csak négyen voltak a képzeletbeli kalapban: Tibor, Boglárka, Enikő és Zsigmond. Szinte mind nyugodtak voltak, tudták, hogy nem valami vadidegen személlyel kell majd az idejüket tölteniük. S bár nem mutatta Zsigi, nagyon izgult, úgy érezte, hogy most már nem sok minden jöhet közbe, hiszen mi értelme lenne egy testvérpárt közös tanulásra késztetni? Már a szemei előtt látta, hogy milyen csodálatos pillanatokat töltenek majd együtt. De ebben a pillanatban gép kiírta a két utoljára kisorsolt személy nevét. A felső sorban már ott szerepelt egy név, Temesi Enikő neve. Zsigmond szíve a torkában dobogott, magában imádkozni kezdett:

- Istenem add, hogy az én nevem szerepeljen az övé alatt!

De az isteneknek nem volt beleszólása a dologba, illetve mégis, mert Fortuna szerencsés kiválasztottja tölthette az idejét Zsigmonddal. Az Istennő döntése persze mindenki előtt titok volt, s csak akkor tudták meg, hogy ki a szerencsés, mikor a gép kiírta a második nevet is Enikőé alá. A név Temesi Tiboré volt. Fortuna Boglárkát választotta kegyeltjéül, ezzel apró szilánkokra törve Zsigmond szívét. Boglárka örvendve lépett Zsigi felé, de mikor látta, hogy ö nem érzi ugyanezt az örömöt, akkor sarkon fordult és elindult összepakolni a holmiját.

  Estére már mindenki az új helyén aludhatott, a két testvér is, és Bogi is. Zsigi szomorúan hajtotta álomra fejét, de ami akkor következett, arra nem is számított. Álmában látta a csodált lányt, érezte illata selymességét, bőre szelídségét, és hallota hangja bársonyos, szinte már fájdalmas hangját. A valódi csoda csak később következett be: Enikő megcsókolta a fiút. Zsigmondot kirázta a hideg. Az álom itt véget is ért, Zsigmond nem értett, mi történik vele, ezt meg kellett osztania valakivel. 

  Napközben az egyik órán levelet írt Lajosnak, aki nem értette tisztán a helyzetet, ezért válaszlevelet írt. A levél nem jutott el a címzetthez, a vadász észrevette és még a levegőben elkapta. A két fiú megrémülten próbált láthatatlanná válni, míg a tanár szemével végigfutotta az üzenetet. Ezt követően hallgatás következett, amit a Tanár Úr nem túl szelíd hangja tört meg.

- Rab! Az óra után maradj itt egy kicsit!

Zsigmond kénytelen volt maradni. Már nyakán érezte az alabárd súlyát, várta a szigorú megrovást, de az csak nem akart jönni.

- Sajnálom Tanár Úr- kezdte Zsigi. Úgy gondolta, minél előbb leteremtik, annál hamarabb szabadulhat

- Nem akartam kizökkenteni az óra menetéből a beszélgetésemmel, ezért inkább leírtam a mondanivalómat.

- Igen, azt látom, hogy nem akartál kizökkenteni, de a helyesírás nem állított volna meg a tanításban- válaszolt a tanár- És ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem ez csak egy viszonzatlan szerelem, ilyenekből több száz is lehet egy ember életében. 

Zsigmond csak ekkor eszmélt rá, hogy elolvasták az írását.

- Én megértem a problémádat, de a saját jövőd érdekében most ne foglalkozz ilyen apróságokkal. Te sokra viheted, de ne hagyd magad eltéríteni a kijelölt utadról.

- Értem Tanár Úr és köszönöm a segítséget. Ha most lehetne, távoznék. Zsigi ezzel kijutott az oroszlán barlangjából. Mikor kilépett, látta, hogy Bogi még ott áll az ajtóval szemben. Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, de illedelmességből megkérdezte:

- Te engem vársz? Nem kéne Már órán lenned?

Bogi kissé késlekedve válaszolt.

- Téged várlak. Nélküled úgysem dolgozhatok.

Zsigmond elfogadhatónak érezte a választ, de Bogi folytatta.

- Kérdezhetnék valamit? Neked tetszik Enikő?

Zsigi kicsit megszeppenten és tőle szokatlanul tömören válaszolt.

- Igen- és hangja elcsuklott, ahogy kimondta.

- Akkor miért nem hívod el valahová? Biztosan veled menne.

- Tessék? Mi? Neked ehhez nincs semmi közöd! Nem kértem a véleményed!- förmedt rá Bogira Zsigmond. Érezte, hogy túl durva volt, pedig ő nem akarta megbántani Bogit. Ő csak féltette a saját érzéseit. Bogi lehajtotta fejét és elsietett. Egy pillanatra sem nézett fel addig, amíg ki nem ért az épületből. Zsigmond utána akart menni, de nem tette, mert mikor lenézett a földre, apró vízcseppeket látott. Tudta, hogy mi az. Bogi könnycseppjei voltak. Megbántotta, de már nem is mert utána menni, hogy bocsánatot kérjen, egyszerűen nem tudott volna Bogi szemébe nézni. Szégyellte magát. Szégyellte, hiszen Bogi csak segíteni akart, ő pedig milyen durva volt vele? Tehetetlennek érezte magát, mint mindig, mikor lányokkal kell együttműködnie.

  Este, mikor vacsorához készülődtek, mindketten leültek ugyanahhoz az asztalhoz. Ez nem volt meglepő, az volt a társaságuk asztala. Zsigi egy kis borítékkal és lehajtott fejjel lépett Bogihoz. Szépen lassan odacsúsztatta a borítékot. A borítékban egy kis papírlap volt, a lapon csupán ennyi állt: 

„Bocsáss meg!“

Bogi elpirult és csak annyit mondott saját kis édes hangján.

- Rendben.

Ekkor az asztalhoz lépett Lajos is, és az éppen elfoglalt Zsigi hátára sózott egy jókorát. Zsigi megfordult és csak egyetlen rövidke szó jutott eszébe, de azt ki is mondta.

- Au.

Mindenki nevetett. Megérkeztek a többiek is a Temes-tesókkal az élen. Zsigi Bogira pillantott, aki csak a fejével próbálta rávenni őt a mozgásra. Zsigi nem mozdult, ezért Bogi közbelépett.

- Hé! Fiúk! Nagyon jó idő van kint! Nem megyünk ki holnap piknikezni?

- És mit ennénk? Talán téged? Én nem szeretem az emberhúst!- értetlenkedett Tibi.

- Nem, engem nem. Majd Zsigit. Ő úgyis elég lesz mindnyájunknak!- válaszolt Bogi.

- Én benne vagyok! Mármint a piknikben! De csak akkor, ha nem kell tényleg a lábamat áldoznom érte. Te Enikő, mit szólsz hozzá?

- Ha ennyire kényszerítetek, akkor legyen!

- Jó, de most komolyan, elmondanátok, hogy mit vigyek magammal?

- Tibi, elég, ha Te eljutsz odáig. Tőled nem várunk többet!

A jó hangulat takarodóig megmaradt. Hazafelé menet Zsigi egy pillanatra megállt.

- Köszönöm. Te vagy az Én megmentőm.

- Nincs mit. De legközelebb bátrabb kell, hogy legyél!

Bogi és Zsigi ezzel váltak el egymástól és mindketten egyenesen az ágyuk felé vették az irányt, hogy folytathassák ábrándozásaikat.

  Az égiek közben heves vitába kezdtek.

- Nem befolyásolhatjuk az időjárást! Nem lenne érvényes, az már beavatkozásnak számít! -üvöltötte a dühöngő Sámson anyjának, Gaiának.

Gaia volt a természet istennője. Ő tudta befolyásolni az időjárást és az évszakokat. Kissé hóbortos asszony volt, de mit várhatunk egy tízezer éves személytől?

- A döntésem végleges, igaz, hogy tegnap még esőt terveztem holnapra, de ma megváltoztattam azt. Inkább holnaputánra teszem az esőt! És ne feleselj velem Fiacskám, mert gyökereket kapsz majd! 

Gaia volt az egyetlen Hirothban, akit tényleg nem érdekelt a játék, nem fogadta el azt, hogy egy anya gyermekének életével játszadoznak.

  Másnap reggel a Földön egy csepp eső sem hullott. A délelőtti órákat mind szerették volna eltüntetni, már várták a délutánt. Zsigi izgult, nem tudta, hogy mire számítson.

  Elérkezett a piknik ideje. Mindenki pontos volt, csak Tibi késett egy kicsit.

- Nehezen találtam ide- mondta, s bár a többiek nevettek, ő tudta, hogy ez nem vicc volt.

Zsigi már rég ott várt, nem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést. Bogi itt is kisegítette. A táskájából egy sárga tányérszerű tárgy került elő. Egy frizbi volt az. Eldobta. A barátok egymásra néztek és pár másodpercig így ültek.

- Gyerünk már!

Bogi nem bírta ezt a hihetetlen feszültséget és a felugrott, hogy újra eldobhassa tányérját. Csakhogy ezúttal már mindenki más is pályázott a sárga tárgyra, mindenki el akarta dobni. Ezzel játszottak egy darabig. Mikor aztán ismét Bogihoz került a frizbi, Zsigi felé dobta. Zsigi és Enikő is el akarta kapni, és amikor a két gyerek a levegőben találkozott már látni lehetett, hogy ebből nagy zakózás lesz. Ez volt az első alkalom, hogy Zsigi ilyen döntést hozott. Átkarolta Enikőt, magához szorította és úgy irányította az esést, hogy a hátára érkezzenek. Pontosan úgy, ahogyan Bogi kigondolta. Mindenki megdöbbenten állt, nem tudták, mi sül ki ebből. Mikor Enikő felkelt, Zsigi nevetésben tört ki. Így leplezte fájdalmát, egyik lapockájával ugyanis egy kiálló követ talált el. Ha nincs ott a válla, ez a kő pontosan Enikő homlokán koppant volna.

- Jól vagy?- kérdezte Enikő a még mindig földön lévő Zsigit.

- Persze.

- Akkor kelj fel gyorsan és gyere enni, mert Tibi már nekilátott, és ha ő egyszer kinyitja a száját, nem tudja becsukni.

- Rendben, megyek, de segíts, kérlek.

Mikor Enikő a kezét nyújtotta, Zsigi gyengéden megfogta és azzal a lendülettel, amivel saját magát talpra állította, Enikőt a földre vitte. Gyengéd volt, mégis férfias és vicces, olyan, mint amilyen mindigis lenni szeretett volna. 

  Bogi figyelte az eseményeket, és egyfajta kettősség jelent meg az arcán. Nem tudni miért, de mintha nem örült volna annak, hogy saját terve sikeres volt. Tudta, hogy ezzel megtette az első lépést helyettük is.

- Na, mit hagytál nekem Tibi?

- Egy árva falatot sem, Zsigi!

- Szerencse, hogy van a kosárkámban sütemény. Saját fejlesztés, még nem tudtam letesztelni. A kutya valamiért nem akarta megenni- jegyezte meg Bogi.

Kitette a tányért kosarából, és mintha valami csoda lett volna ott, mindenki azt nézte. A tányér televolt betű formájú mézeskalácsokkal. 

- Egészségetekre. Egyetek úgy, mint otthon, csak kevesebbet.

Ettek is rendesen. A tréfa ott volt a dologban, hogy egyetlen szív alakú sütemény is készült. Ezt szemelte ki magának Enikő és Zsigi is. Egyszerre értek a tányérhoz. Egyszerre fogták meg a süteményt. Ebben a pillanatban egymás szemébe néztek. Enikő szeméből őszinteség sugárzott, míg Zsigiéből csak zavartság tört felszínre. Zsigi önkényesen döntött: eltörte a szívet, az egyik fele nála maradt, a másik a lánynál. Bogi furcsán nézte a dolgot, mintha nem tetszett volna neki, hogy tönkretették a művét.

  A piknik további fontos események nélkül zajlott le. Hazafelé menet Bogi megszólította Zsigit.

- Szeretnék átmenni hozzád, hogy beköthessem a vállad. Látom, hogy fáj az esés miatt.

Zsigi elgondolkodott, de nem szegült ellen Bogi akaratának.

- Rendben van, gyere.

Bogi beszaladt az ikerház azon részébe, ahol ő lakott, és már ment is át Zsigihez. Belépett a házba. Kialakításra mind ugyanúgy nézett ki; kis konyha, fürdőszoba és hálóterem. Zsigié mégis teljesen más volt. A falak kékre mázoltak voltak. Mindig fiúk által lakott terület lehetett. Nem voltak benne képek, viszont annál több zenei lemez és persze, a lejátszó. Egy furcsa kinézetű rúd is díszelgett a háló ajtófélfája felett.

Bogi csak futólag tekintett körbe, de otthonosnak érezte a terepet. Látta, hogy Zsigmond csak ül és várja, hogy történjen valami. Úgy döntött, megtöri a csendet.

- Vetkőzz!

-Mi-mm-mi van?

Zsigmond nem értette mi történik. Fura érzés kerítette hatalmába. Furának érezte azt, hogy nem szégyelli levenni a ruháit. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta közvetlenséghez..

- Ruhán keresztül nehéz lesz bekötözni a sebet. Amúgy is tudhatnád, hogy szemüvegem van, még így sem biztos az, amit látok.

- Rendben, értettem.

Zsigi levette a fölsőjét, majd kis gondolkodás után a pólóját is. Bogi elpirult, de ezt sikerült eltitkolnia a fiú elől, mert már a háta mögött volt.

- Emeld fel a karod, hogy be tudjam tekerni fáslival. Egy ideig szerintem ne erőltesd meg nagyon.

- Köszönöm Bogi. Te vagy az én védőangyalom. És köszönöm ezt az egész piknik ötletet. Nagyon jó volt.

Bogi tovább pirult, büszke volt magára, hogy segíthetett egy ilyen nemes célt, de ezt sem akarta mutatni, ezért megpróbálta elterelni a szót.

- Nagyon fájt, amikor földet értetek?

- Pokolian. Még most is sajog. De már megtanultam kezelni a fájdalmat. Volt rá elég időm- Zsigi kínosnak érezte, hogy egy lánnyal kell erről beszélnie, így hát inkább próbált új témát találni

- És egyébként van olyan fiú, aki tetszik?

Bogi szemében könnycseppek futottak össze. Nem tudta, mit válaszoljon. Gondolatai cikáztak, teste megremegett és csak annyit mondott:

- Van.

Zsigmond érezte, hogy kényes témát talált, amit talán nem kellene piszkálnia.

- De erről most nem szeretnék beszélni.

 Bogi hanglejtéséből érezni lehetett, hogy ez az ő gyengepontja.

- Szervusz Zsigi, majd reggel találkozunk- tette még hozzá, és már távozott is.

  Akkor este Zsigmond egyáltalán nem tudott aludni. Érezte, hogy ma fontos lépéseket tett a hőn áhított lány irányába.

  Reggel, mikor még a reggeli sem volt kész, Lajos ébresztette Zsigit és Bogit is. Nagyon fel volt dobva. Iskolai versenyt rendeztek, amin ő is részt akart venni. Mivel még korán volt, Bogi hálóingben ment át a ház másik oldalába. Lajost zavarba ejtette a látvány. Sosem gondolta volna, hogy a visszafogott öltözet egy ilyen csinos testet rejt el a gyanútlan szem elől. Kis idő múlva azonban mégis megszólalt.

- Verseny lesz. Nagy verseny. Öt fő kell. Legalább egy lány. Mi legyen? Benne vagytok?

Zsigi még nem fogta fel a történteket.

- Mi? Öt fő? Ki a másik kettő?

- A Temesi tesók. Ők jók lesznek.

Zsigi Bogira nézett, és csak akkor vette észre a lány különös öltözékét. A látvány így kicsit őt is megzavarta, hiszen eddig Bogit mindenki csak vastagon ruháiba bugyolálva vehette szemügyre.

- Rendben, legyen, de csak akkor, ha előbb felöltözhetek-mondta Bogi kissé fáradt, de még így is vidám hangján, és azzal haza is ment öltözni.

- Hát nem semmi csaj- képtelenkedett Lajos- nem gondoltam, hogy így néz ki a sok ruha alatt. De most megyek, még meg kell keresnem Tibiéket is.

- Szerintem otthon vannak-ordította Zsigmond a rohanó fiú után.

  Ebédnél mind az öten ott voltak a szokásos helyen.

- Beszéljük meg a részleteket- javasolta Lajos- ez egy összetett verseny. Egy szektorból öt csapat indulhat. Már leadtam a jelentkezési lapot, mi már biztosan benne vagyunk az ötben. A verseny kieséses alapon zajlik. A feladat végén az utolsó kiesik. Mindenhonnan csak egy csapat jut tovább.

Így tíz csapat fog részt venni az igazi bajnokságban. Csak közvetlenül a rajt előtt tudjuk meg, mi a feladat. Minden világos?

- Nekem nem- mondta kissé bizonytalan hangon Zsigi- Miért van rajtad felemás zokni? Ez is a verseny része? Bocs, de én ezt nem vállalom! 

- Igen, ezt csak a csapatkapitánynak kell így hordania. Kicsit komolyra fordítva a szót, jó lenne bennelenni legalább az első háromban. Ja, az első feladat ma délután kettőkor vár ránk. 

- De hát addig már csak húsz percünk van! Nem tudunk felkészülni! Mi lesz, ha így meglátnak az emberek? Még kócos a hajam!

- Ez nem volt vicces Tibi!- válaszolt Lajos,- de az időnk tényleg véges. Menjünk a hirdetőbe, ott kell gyülekezni.

A hirdető volt az a hely, ahol minden közhírré vált. Itt volt a diákok szektorokba való beosztása, és a sorsolások is itt zajlottak le. Ez egy kicsit eltért minden más helyiségtől az intézményben. Tetején hatalmas kupola díszelgett, amit az összes parkból is jól lehetett látni. A falai képekkel voltak tele, a főfalon pedig egy hatalmas kivetítő volt található. A kivetítőről mindenki megtudhatta, amire kíváncsi volt. Akkor éppen a verseny információk voltak láthatóak. A helyiségben már ott voltak a csapatok, már csak a kezdésre vártak. A kivetítő előtt megjelent egy hosszú nyakú, rémisztő külsejű asszony. Ő volt az igazgatóság feje.

- Ti itt mind a versenyszellem hevében jelentkeztetek- kezdte a beszédet szörnyű, rikácsoló hangján-, a verseny a kutatás fontos részét képezi: az együttműködés,csapatmunka és fizikai erőnlét a felfedni kívánt terület. Természetesen az is fontos, hogy jól érezzétek magatokat, csak így lehet hiteles az eredmény. A versenyhez sok sikert és kitartást kívánok nektek!

 És azzal a lendülettel, amivel megérkezett, el is tűnt. A kivetítőn közben megjelent az első feladat leírása. A feladat a „kincskeresés“ nevet viselte.

„A cél: minél hamarabb megtalálni az elrejtett tárgyakat. Minden csapat kapott egy-egy térképet és egy pénzérmét. Ennek az érmének a másolatát kellett megtalálniuk. A térkép az intézményt ábrázolja, és természetesen rejtett információkat is tartalmaznak. A határidő huszonnégy óra, az utolsó csapat kiesik.“

S már el is tűnt a felirat, és a helyén egy hatalmas óra jelent meg. Az óra visszafelé számolt.

  Estig mindenki gondolkodott, hogy hogyan is lehetne megoldani a rejtélyes térképet. Mikor vacsoránál találkoztak, közösen is megnézték a térképet. Senki nem látott rajta semmi különös jelet, vagy írást.

- Szerintem kamu az egész-hitetlenkedett Tibi.

- Nem az, csak a dolgok háta mögé kell nézni. Van nálatok egy ceruza? 

- Nálam van! De mire gondolsz Zsigi?

- Egyszerű, csak egy kis időbe fog telni.

Azzal el is ment.

  A következő nap reggelinél mindenki feszülten várta, hogy mit alkotott Zsigi. Mikor odaért, Lajos rögtön lerohanta.

- Hol a térkép, Zsigi?

- Neked is jó reggelt!

- Ez csak formalitás! Apróság, ne is törődj vele!

Zsigi farzsebébe nyúlt és előhúzta a térképet.

- Itt az irányítási szempont a hátoldalon. Csak egy kis grafitra volt szükség és máris megtaláltam.

A térkép hátulján tényleg ott volt agy csomó szám és betű.

- A betűk az irányt mutatják, a számok pedig a távolságra utalnak.

- És milyen nagyságúak? Lépések, vagy méterek?- kérdezte Bogi.

- Szerintem lépések. Na, akkor megkeressük? 

- Igen!- hagyta el a négy csapattárs száját egyszerre a szó.

Nem volt nehéz megtalálniuk az érmét. Keresztülmentek miatta a Központi-parkon és a Pizzérián is. Keresés közben megálltak pizzázni és jól elszórakoztak. Végül a könyvtárban kötöttek ki. A könyvtár hatalmas épületnek tűnt, de többnyire teljesen üres volt. Nem sokan szerettek olvasni. Az érme a legutolsó sor közepén, a földön hevert. Itt kaptak helyet a kisregények is. Csoda, hogy addig senkinek sem tűnt fel.

Mikor visszaértek a hirdetőben még egy csapat sem volt ott. Mind tudták, hogy ez mit jelent: ebben a fordulóban ők lettek az elsők.

Vacsoránál megtudták, hogy a legesélyesebbnek tartott csapat csak negyedik lett. Nyugodt szívvel várták a holnapot és a következő feladatot. Zsigi boldog volt, a verseny miatt egyre több időt tölthetett Enikővel. Következő nap már reggel megvolt a feladat: számháború a tanítás alatt is.

Tibi és Enikő már az első órán kiestek, viszont előtte még kiejtettek egy teljes csapatot, így már biztosították a továbbjutást.

Lajos küzdött, de a harmadik órán ő is elvérzett. Már csak Bogi és Zsigi volt talpon a csapatból. Rajtuk kívül még hét személy volt játékban. A tanítás lezajlott úgy, hogy ők mind a kilencen bennmaradtak. Ebéd előtt Zsigi meglátott egy másik csapatot, ahol még két játékos talpon maradt.

Próbálta az ő számaikat is kimondani, de csak az egyiküket sikerült. Bogi volt az egyetlen, aki tartotta magát. Őt védték estig, vacsoráig ki sem jöhetett a szobájából. Este, mikor Zsigmond átment, hogy elinduljanak vacsorázni, furcsa hangokat hallott a házból. Berohant és látta, hogy a két fickó, akiket ki akart ejteni, erőszakkal akarja megtudni Bogi számát. Bogi felkiáltott:

- Segíts!

Zsigit elöntötte a düh. Szemeiben az erek pattanásig feszültek, szíve ezerszer hevesebben vert, mint eddig bármikor, gondolatait elsöpörték az ösztönök. Nekirontott a két rosszindulatú alaknak és egyetlen határozott mozdulattal eltávolította őket Bogi szobájából. 

- Mi tartott ilyen sokáig, már vagy öt perce verem a faladat.

Zsigi akkorra már újra ember lett, csak szívverése és lihegése árulkodott arról, hogy nemrégiben igen komoly munkája akadt.

- Bocsánat. Nem hallottam. Elbóbiskoltam egy kicsit.

- Ja, azt vettem észre. De most inkább gyerünk enni, aztán meg majd kitaláljuk, hogy mi legyen. Várj meg, amíg átöltözöm.

Zsigi nem tudott és nem is akart mást tenni. Úgy gondolta, hogy ameddig Bogi öltözik, addig egy kicsit körülnéz.

Meglepődve tapasztalta, hogy a házban nincs többezer kötetes könyvtár, csupán egyetlen könyv állt a polcon „Napló“ címmel. Nem nézett bele, nem lett volna illendő. Magát a hangulatot, ami odabenn uralkodott, nem tudta leírni. Számára zavaró, de megnyugtató volt az ott uralkodó légkör. Rendezett és nem túl kihívó házacska volt. A konyhában mosatlan edények, talán Bogi főzni próbált. A szobában minden a helyén volt, senki sem panaszkodott volna a rendetlenségre.

- Kész vagyok- rendítette ki a lány Zsigit- mehetünk.

  Beértek az ebédlőbe. Bogit máris letámadta egy lány és leolvasta számát. Bogi már nem aggódott, már biztos továbbjutók voltak. Az asztalnál a többiek várták őket. Bogi elmesélte a történteket, és mikor a Zsigi akcióját említette, arcán furcsa mosolyszerű képződmény alakult ki. Úgy döntöttek, hogy titokban tartják az eseményeket. Saját játékában akarták legyőzni az ellenfelet.

  A két srác hazafelé tartott éppen, mikor hatalmas fényesség támadt körülöttük. Nem értették, hogy mi történt. Féltek és próbáltak elbújni. Egy isten érkezett a Földre. Teste fekete, haja lángokból áll. Sámson volt az. Szörnyű, szinte már fájdalmat okozó hangjával szólította meg a két fiút.

- Gyertek elő halandók!

A halandók kis gondolkodás után előjöttek.

- K-ki vagy te? És mit akarsz?- dadogta egyikük.

- Ne érdekeljen, hogy ki vagyok. Ajánlatom van a számotokra. A dolog egyszerű, álljatok bosszút úgy, ahogyan én akarom és akkor, amikor én akarom.

- De kin kell bosszút állnunk?

- Rab Zsigmondon. Rajta állhattok bosszút. 

- Áll az alku, de mi a fizetségünk?

- Meghagyom hitvány kis életeteket. Ez nem elég?

Befejezte a mondatot és köddé vált. Helyén egy kis fekete láng maradt csupán, de fiúk tudták, hogy járhattak volna rosszabbul is, ezért várták az utasítást.

  Közben lezajlott a verseny következő szintje, ahol a két áruló csapata kiesett. A selejtezőkből már csak egyetlen versenyszám volt hátra. Zsigi elhatározta, ha nyernek, elhívja valahová Enikőt. A versenyszámot szinte nekik találták ki. A csapatok felkészültek mindenféle szellemi megmérettetésre, csak éppen a megfelelő dologra nem készült senki. A feladat nem volt más, mint a kötélhúzás. Mindenki becsapva érezte magát. Senki sem gondolta, hogy ennyi elme-játék után még a fizikai erejükre is szükség lesz. A két csapat felállt a kötél két végére. Nekifeszültek a kemény feladatnak és sípszóra elkezdték húzni. Mindenkinek más járt a fejében. Lajos a győzelemre koncentrált, Zsigi a randira hajtott, Tibi pedig szokás szerint nem gondolkodott, csak tette, amit kértek tőle. A versenyt könnyedén nyerték. Ha már az elején tudták volna, hogy ez egy ilyen egyszerű menet lesz, nem aggódtak volna annyit. 

- Ez mulatságos volt- jegyezte meg Tibi.

- Az, de legközelebb Te is húzhatnád- piszkálódott Enikő.

Zsigi akkor még próbált felkészülni a nagy kérdésre, de Bogi oldalba bökte, hogy felébredjen.

- Enikő!- kezdte visszafogott hangon Zsigi- lenne kedved eljönni velem valahová?

Enikő szinte gondolkodás nélkül rávágta:

- Igen, de te fizetsz!

- Jaj, ne már! Már megint?

Enikő meglepetten bámulta Zsigit.

- Csak vicc volt. Persze, hogy én állom.

Mire Zsigi megfordult, hogy megköszönje a segítséget, Bogi már eltűnt.

- Fura lány. Nem tudod, mi lelhette szegénykét? 

- Csak szerelmes. Előfordul az ilyesmi.

- Ó, értem. 

  Aznap este az intézmény falain belül minden hely nyitva volt. A tanulók a várost járták. Csak kevesen maradtak otthon. Közéjük tartozott Bogi is. Nem volt viszont ilyen gondja Zsigmondnak és Enikőnek. Ők ismét a pizzériában töltötték az idejüket, és utána a Központi-park hídjain sétálgattak és beszélgettek.

- Te hiszel a sorsban, az isteni akaratban?

- Zsigi, én mindenben hiszek, ami megindokolja a létezésünket. Vajon miért vagyunk itt? Van egyáltalán értelme?

- Hát igen. Ezen nagyon sokat szoktam töprengeni. Szerintem a mi isteneink már régen nem foglalkoznak velünk. Vagy legalábbis velem nem.

 Zsigi mintha rá tapintott volna a lényegre. Nem tudhatta, hogy miféle játékba csöppent bele. Az istenek eközben is őt figyelték, várták a fejleményeket. Tudták, hogy mi fog következni, de mivel nem volt beleszólásuk a dolgok menetébe csak nézték az eseményeket. Sámson gonosz tervet eszelt ki. Nem jósolt mást Zsigmondnak, mint halált. Tervét egyszerűnek tartotta. Nem voltak benne bonyolult részletek, csak egyetlen döfésből állt az egész. Az istenek csak csodálni tudták Zsigmond kitartását és figyelmük a Földre összpontosult. Talán ezért nem vették észre Sámson ármánykodását.

  Másnap Eldimben megtörtént a verseny utolsó fázisának kihirdetése. Jelen volt mindenki, még Bogi is, pedig elég betegnek látszott. Senkinek sem árulta el, hogy mi a baja. A verseny utolsó szakasza egy kihívás volt. Minden csapatnak két részre kellett bomlania. A csapat egyik felében hárman kellett, hogy legyenek, ide kellett kerülnie a lánynak is. A csapat egyszerűen bomlott meg: az egyik oldalon Temesi-tesók és a másikon a többiek. A két tagból álló csoport egy kvízen vett részt, a többiek pedig fegyverekről hallottak előadást. Senki sem tudta, hogy ennek mi értelme van. Sokan azt gondolták, hogy beszámolót kell majd tartaniuk a hallottakról. Nem így lett. Nem kellett megjegyezniük semmit, amit nem akartak. Az ő feladatuk a küzdelem lett. Mind a harminc diákot beültették egy szimulációs kamrába. A kamrában nem tudtak mozogni, viszont az agyuk által küldött ingerekkel irányítani tudták a szimulált karaktereket. Ezek után megkapták az utasításokat is. A szimulátor az intézmény képét vetítette a játékosok elé.

- Válassz fegyvert- kérte Bogi Lajost.

- Oké. Megtörtént. Te jössz Zsigi.

Zsigi választása egyszerű volt. A katanát választotta. 

Megkezdődött a csata az utolsó emberig. Mint várható volt, nem sok ember maradt, mire eltelt pár perc, már csak hárman voltak játékban. Bogi, Zsigi és a Fekete Lovag. A Lovagnak Bogi fejére fájt a foga. Egyetlen jól bevitt ütéssel el is tüntette a harcmezőről. Nem lányoknak való játék volt ez, bár Bogi igen jól tartotta magát.

- Vívjunk meg! Te nem lehetsz ellenfél a Lovag számára!

- Én azért megpróbálok az lenni! Kezdődjön a játék!

A lovag mesterien forgatta a kardot, pajzsával tökéletesen védekezett. Látni lehetett rajta, hogy a való életben is foglalkozik ilyesmivel.

Zsigit sem kellett leírni. A rövid, de veszélyes pengét karja meghosszabbításaként tudta használni.

A harc hevében mindkét ifjú elfelejtette, hogy nem a valóságban van, érthető tehát, hogy egyikük sem akarta feladni, nem akartak meghalni. Mivel már mindketten fáradtak voltak, egy utolsó csapásra készülődtek. Az utolsó csapás azonban nem hozott egyértelmű győzelmet. Mindketten a másik felé rohantak, és egyszerre sújtottak le kardjukkal. Nem lehetett tudni, hogy ki a győztes, még az istenek is kétségek között vergődtek. Végre egyikük megfordult és csak egy szót mondott a másiknak.

- Köszönöm.

Azzal leeresztette kardját és felemelte fejét, várva, hogy kihirdessék győzelmét. Zsigi volt az.

Mikor kimászott a gépezetből csapattársai mind köré rohantak és elújságolták a nagy hírt:

- Győzelme is kevés volt a bajnokság megnyeréséhez, Ó Nagy Mester! 

- Micsoda? Mit mondasz Tibi?

- Nyugi csak viccelek. Miénk a kupa. Teljesen mindegy volt, hogy nyersz vagy veszítesz. Jól sikerült a kvíz. Pofon egyszerű kérdések voltak. Csak a többieknek nem ment olyan jól.

- Ezt mondhattátok volna előbb is. Akkor nem strapáltam volna magam!

- Még mielőtt bármi programot szerveznél, szólok, hogy holnap bált tartanak a verseny résztvevőinek tiszteletére- közölte a hírt Tibi.

- Pont szombaton? Nem halaszthatnák el hétfőre?

- Szerintem az most nem fog menni.

- És te hol is tanultál meg így bánni a fegyverrel?

- Sokat nézetem a TV-t. Otthon is van egy hasonló kardom, az ajtófélfa felett van elrejtve. És tudjátok mit? Menjünk haza.

  Az éjszaka mindenki aludt. Nem csoda, hiszen egy hosszú napot tudhattak hátuk mögött. Tudták jól, hogy a holnapi nagy nap lesz. Persze mindenki más miatt tartotta fontosnak azt a napot. Zsigi érezte, hogy most először férfinak kell lennie, meg kell ragadnia a lehetőséget és meg kell hódítania Enikőt. Lajos már a díjjal álmodott. Érezte, ahogyan a kezében tartja a trófeát. Bogi is készült elárulni titkát, amit eddig csak Enikővel osztott meg.

  Az égiek sem tétlenkedtek. Sámson saját testének egy darabjából készíttetett tőrt. A tőr fekete pengéje vérvörös markolatot kapott. Szúrása még az istenekre nézve is veszélyt jelentett.

- Egy ember halálához egy isten hatalma. Milyen ironikus.

S azzal ismét a Földre jött, megkeresni tettestársait. Mikor megtalálta őket csak annyit mondott:

- A háta közepébe.

S már távozott is.

  A bál alkalmából mindenki kiöltözve jelent meg a csarnokban. Ott találkozott Lajos, Tibi, Enikő és Zsigi. Valaki még hiányzott.

- Hol van Bogi? Nem jött el?- kérdezősködött Zsigmond.

A bál elkezdődött. Bogi még mindig nem volt sehol, mikor már mindenki táncolt. Zsigmond odalépett Enikőhöz és remegő térdekkel, a szívével a torkában kezdte mondanivalóját.

- Nézd Enikő, amikor először megláttalak, azt hittem, hogy az álmaimból léptél elő. Nem tudom leírni azt, amit akkor éreztem. Tudni szeretném, hogy egy másik életben lehet-e közöttünk valami.

- Rendben Zsigi, sajnálom, hogy meg kell bántanom téged, de sajnos nem.

A fiú szíve egyből összetört. Zsigi lehajtott fejjel ballagott az ajtó felé. Eltiporva érezte magát. Szánalmasnak tartotta a helyzetet. Gondolatai cikáztak, mint a villámok a nyári viharban.

- Hát legalább megpróbáltuk- mondta az utolsó szó jogán.

- Látod ez az, amit most nagyon jól mondasz. Nem egyedül próbáltad meg, hanem segítséggel. Fel sem tűnt az, hogy hogyan néz rád Bogi?

- Hogy? Mire gondolsz Enikő?

Zsigmond ekkor világosodott meg. Rájött Bogi nagy titkára. Arra, hogy miért viselkedett olyan furcsán, és hogy miért volt olyan segítőkész. Ebben a pillanatban hátrapillantott és könnyes szemekkel elrohant. 

  Félúton járhatott hazafelé, mikor meglátta Bogi egyik támadóját.

- Mit akarsz?- kérdezte és a dühtől ökölbe szorult a keze.

- Revansot venni jöttünk.

- Na ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! 

És már repült is a megállíthatatlan ököl, egyenesen a goromba fickó képébe. A fickó hanyatt esett és csak nevetett. Bogi pont akkor fordult az utcába. Látta, amint a másik alak Zsigmond felé szalad a tőrrel. Elkiáltotta magát.

- Vigyázz!

Zsigmond felnézett, és látta a feléje rohanó Bogi arcát. Látta, amint könnyeit hullatva szalad felé, hogy legalább utolsó pillanatait széppé tegye. Ez volt az utolsó dolog, amit élő emberként látott.

  Meghalt, de nem jutott messzire. Az istenek színe elé került, és ők már várták érkezését. A két testvér, Fortuna és Sámson között újabb heves vita volt kialakulóban.

- Te csaltál! Megöletted!

- De nem én öltem meg! Az ő sorsát nem piszkáltam!

- Nem, csak lerövidítetted az életét!

- Ez nem szabályellenes!

- Eléég!- szólt közbe Morfisz- nem kell vitáznotok. Mi már eldöntöttük a sorsát. Gyermekként halt meg, ezért járna neki a mennyország. Harc közben esett el, ezért pedig poklot érdemelne. Halála nem volt egyszerű, olyan fegyver végzett vele, ami egy istent is megsebzett volna. Ezért úgy döntöttünk...

- Elnézést, most rólam van szó?- kérdezte értetlenül Zsigmond.

- Rólad, halandó. Én Morfisz vagyok, minden istenek ura.

Morfisz elmagyarázta, hogy mi zajlott le odafent, és hogy mit csináltak, vagy inkább mit nem csináltak odalent.

- Belenézhetnék a szökőkútba? Látni szeretném még utoljára Bogi arcát.

Az istenség megnyitotta a kaput. Zsigmond látta a szomorú Boglárka arcát, amint ott térdelt kihűlt teste mellett. Eddig csak a jó barátot vette észre a lányban, de most valami mást is. Ekkor nézett rá először úgy, mint egy lányra. Most látta csak meg rövid barna haját, kökényszín szemeit, csodálatos arcát. Hallotta keserű hangját, amint egy szót ismételget, azt, hogy „Miért?“

Bogi felállt és csak annyit mondott:

- Vajon milyen lesz az életem ebben a szörnyű világban? Az istenek akarták így? Vagy talán ők sem léteznek?

Gaia hallotta a szerencsétlen kislány panaszát. Nem tudta tovább magában tartani érzéseit.

- Ők is ugyanúgy éreznek, mint mi! Szánalmasak vagytok! Elvettétek valaki más életét, csak hogy megtudjátok, milyen is a keserűség! Ha tehetném veletek is ugyanezt tenném, hogy tudjátok, micsoda szenvedést okoztatok!

Gaia feje felett az égen viharfelhők tornyosultak. Hurrikán készülődött. Villámok csapkodtak mindenfelé, szétverték a Pantheont, a szökőkutat és egész Hiroth városát. Már csak az istenek álltak a természet útjában.

- Miattam ne tedd!- üvöltött Zsigmond- nem éri meg. Én csak egy ember vagyok, egyszerű érzésekkel és lerombolható vágyakkal.

Gaia lehiggadt. Az istenek érezték, hogy köszönettel tartoznak Zsigmondnak. Sosem gondolták volna, hogy egy ember fogja megmenteni őket. Egy olyan ember, akivel ők sosem foglalkoztak.

Morfisz előre lépett és beszélni kezdett.

- Mint már mondtam, isteni halált haltál, ezért isteni elbírálásban is fogsz részesülni. Előről kezdheted az életed ott, ahol akarod, és úgy, ahogy akarod.

- Köszönöm, de nem fogadhatom el. Nekem a régi életem kell, úgy, ahogyan eddig is éltem. Ez az én utam. Senki nem mondta, hogy ezt válasszam, senki nem irányított rajta. Ha nehéz is, ez akkor is az Én döntésem.

  Az istenek meghallgatták Zsigmond kérését. A következő pillanatban már újra az utcán volt. Nem hallott mást, csak Bogi hangját. Most nem nézett fel. Csak kitért a tőr útjából. A támadó a földre zuhant és elájult. A lány könnyeivel küszködve rohant Zsigmond felé. Zsigmond felállt és csak a felé rohanó Bogit nézte. Szemében már nem az a félénkség tükröződött, ami pár hete még tanévkezdés idején. Most valami teljesen más látszott benne. Tekintete erőt sugárzott. Mikor Bogi odaért, rögtön a nyakába ugrott.

Zsigmond egyetlen mondatot suttogott a fülébe: „Sajnálom, hogy vak voltam.“

 Azzal megtörölte a lány könnyes szemeit és megcsókolta...